Egyszerű üzenet, a mai, magát feltalálni képtelen fiatalság számára.

Kötelező darab.

Nem kell - annyira - komolyan venni, ők nem is veszik.

Nincs rá szó. Talán csak egy Born to be Wild, feat. Balázs Pali előadás lenne szörnyűbb.

Take That; hogy szőrösödjenek meg napjába' kétszer...

...az olajos halat. A szörnyű, hogy ez nem vicc.

hétfők? hogy milyenek? hát ilyenek...

Keressünk, gondoljunk egy értelmes kifejezésre...

az idokep.hu -s fiúknak agyára ment a sok csapadék: júniusban 10 fokos nappali maximum, júliusban már csak 7 ?! :)

Ha akarna sem. Ha akarnánk sem. Nem készül több Dennis Hopper film - a mester végleg eltávozott közülünk.

Azt mondod Easy Riders, igen - én is azt mondom elsőre. Nem csak a film egyedülálló hangulata miatt, de a Cecén született Kovács László káprázatos operatőri munkája okán is, mely sokat hozzá tett Hopper rendezői tehetségéhez.

A színészként és rendezőként is tevékeny Hopper összesen öt alkalommal nősült, jelenlegi feleségével, Victoria Duffy-val 1996 óta éltek házasságban.

A nagyközönség a Féktelenül c. akciófilm rosszfiújaként ismerhette leginkább Dennis Hoppert, pedig már az ötvenes évektől aktívan filmezett, százszámra szerepelt mozifilmekben, és felbukkant a 24 című televíziós sorozatban is.

Egészen 2008-ig aktívan dolgozott, az utóbbi évben azonban egyre egyre kevesebb megjelenést vállalt, súlyosbodó daganatos betegsége miatt.

74 éves volt.

akkor fantasztikus volt, ma inkább komikus: a Scooter csapata, Sarkad városában. 

... ja: van egy cigid? :)

http://megaswf.com/view/a602df5b857d2ef3f6332ae101ed5b71.html

Alig három hét telt el.

A csúnyácska, poros ZZR továbbra is pont olyan csúf, mint amikor kiszabadítottuk ötéves álmából - de a szíve már vidáman dobog. Azaz hogy... vannak itt is gondok, de erről majd később.

A lényeg, hogy a szerviz elvégezte az összes folyadék és kenőanyag cseréjét, új tömítéseket és szimmeringeket kapott a gép, gyertyát és akksit vettünk hozzá, Silkolene teleszkópolajjal felkeményítettünk az elejét - a hátsó rugóstag és a fényergek pedig végleg lekerültek a motorról - egy 2003-as donorról kapott új egységeket a vas.

 Fura tendencia: a Quiksteelnél folyton jó dolgok történnek a motorral

"Csak" a szépségét illetően küzd kihívásokkal: a legeldugottabb helyeken is centis por fedi, a valaha new york-i napfényben tündöklő, 4-1 sportrendszerrel büszkélkedő gépet.

Hála Áronék gondos munkájának, az idomok alatt alapos mosást és viaszréteget kapott a Kawa, így már csak a külső tisztítás maradt számunkra. Sampon, viasz, műanyag- és bőrápolószer, gumiápoló hab, lánctisztító- és kenő, a tükrökre, lámpákra és indexekre üvegpolírozó.

Az eredmény lenyűgöző: az elmúlt két évtizedre csak a gondatlan szállításból adódó dörzsölés nyomok, és a harmincezer mérföldet mutató műszerfal emlékeztet... na meg a motorblokk, ami egyelőre három hengerrel jár, az elvégzett karburátor szinkron ellenére is.

 Félkészen - itt már látszott, hogy szép vas kerekedik belőle

Irány az autópálya: a motor erőtlen, érzésre hatvan lovat tudhat, és szörnyű hangokat ad ki magából. A végsebessége is kevés hozzá, hogy egy tisztességes gyorshajtás csekket kapjak az RS Octaviában figyelő trafipaxból... kész vagyok, kedvemet szegi az erőtlenség.

Megállok, teletankolom (hatezeré'...jajj) és elindulok vissza. Valami wannabe sportautó birokra kel velem a gyorsítósávban, ezt még három hengerrel sem tűrhetem: visszakapcsolok számtalan sok fokozatot, teligáz, háromhengeres repedtfazék börrögés, és PAFF!

A tükörben még látom, hogy hatalmas KOSZ-POR-KOROM elegy dörren ki a kipufogóból - valószínűleg ez gátolta a harmadik henger leömlőjét a szabad légmozgásban. Meg azt is látom, ahogy a piros kétajtós pléhdoboz, a tükrömben apró pontként igyekszik lépést tartani a rakétával, és mintha villogna is a reflektora... de ez már mind mellékes.

A motor életre kelt, az összes ló a helyén, és már csak az irigység dolgozik bennem: ha jól sejtem, ez a motor keményebben gyorsít, mint a saját, 2002-es vasam. Nehezen írom le, de nincs kizárva, hogy élvezetesebb is.

Egy rohadt jenki - rágóval a szájában, és tele szteroiddal. Imádom.

 State of New York. Egy rohadt jenki - de imádom.

Mennyire jó lesz ez a Kawa estekre, amikor üvöltő kipufogóval süvítek végig a célegyenesen, hogy a 150 méteres táblánál kezdjek csak el fékezni, lesz ami lesz.

Vagy Andinak, rendesen megtanulni motorozni - hiszen ez egy igazán jóindulatú vas, míg a méregerős, és kizárólag kilencezres fordulat felett életre kelő 125-ös Laverdája nem az a kimondott kezes jószág.

(Még ha ezerszer több mókát is ad, mint bármelyik elhízott, japán sornégyes - bocs Kawa)

Lehet, még egy Tátrát is megkockáztatnék az új vassal, hiszen tényleg élmény vele kanyarogni, hála az új futóműnek.

Vagyis nem.

Nem lesz itt Tátra, sem Kawa est, nem fogom én ezt kinyírni, pedig Istenemre: nagy kedvem lenne hozzá. Ez egy valóban életteli és erős Kawa - hát mi kellhet még az örömhöz?

Talán egy telefon. Egy hívás, amiben közlik veled, Barátom, megveszem ezt a vasat Tőled. Megtanulok motorozni vele, belevágok, úgy éljek.

Az én lelkem meg örül. A kör bezárult, a Múmia sorsa eleve elrendelt volt - amilyen kalandos úton került hozzám, és talált új életre általam (illetve Áronék gondos munkája által), annyira csattanós a válasz arra, hogy miért is kellett megvennem.

Hogy is mondta az Öreg anno?

Ha rosszat tesz, vagy bánt Téged, én nem leszek ott hogy segítsek - Neked kell megbocsájtanod. Mégis nyugodtan engedlek el, mert egy álmot testesítesz meg, Motorost faragsz valakiből, aki a lelkében - talán - mindig is az volt.

Szia Múmia, viseld jól magad.

Vagy ne is. Inkább okozz mérhetetlen sok örömet neki, és félemlítsd meg nyugodtan, ha nem tudja kivel van dolga.

Good bye, jenki.

"Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani."

Milyen kár, hogy egy motor nyergében ülve ezt úgy kell értelmeznünk, hogy azonnal adjuk el (zúzassuk be) a kétkerekűt, és vásároljunk - lehetőleg 120 hónapra, ajándék téligumival - egy Swiftet. Anyósod is ezt mondta, emlékszel? Hisz' nem gondolod, hogy az ő lánya... arra a bűzős, hangos, életveszélyes rettenetre?! Vegyél autót fijjam, jó lesz az.

Mi változott az elmúlt húsz évben, mióta két keréken koptatjuk az aszfaltot? A motor, és annak  használatával járó - valljuk be - kissé exhibicionista megjelenés korábban kizárólag előítéleteket szült, később valamiféle anyagi jómód ikonjává vált, és ezzel együtt "menő lett" motorral közlekedni.

Azonban az utóbbi öt-hat évben, a média támadásai már nagyobb veszélyt jelentettek a motorosok számára, mint a vidéki traktorosok, és a mátrában az útra olajat locsoló kretének együttesen.

Nem is értem az okát, hiszen úgymond megtanultunk "épeszűen" közlekedni: a növekvő számú - és egyre erősebb - motorok ellenére, folyamatosan csökken a halálozással járó motorosbalesetek száma az utakon.

Mégis, ilyen címlapokkal hergelik, a motorosokat egyébként sem kedvelő közlekedőket:

PADLÓGÁZZAL A VASSZÖRNYEK NYERGÉBEN, ARAT A HALÁL A MOTOROSOKNÁL!

Még jó, hogy akad egy apró, de annál hatékonyabb csapat: ők a nyilvánosság erejét kihasználva ellenpéldát mutatnak, az autós-motoros közlekedést és együttműködést segítő írásaikkal illetve plakátjaikkal.

Terjesszétek az igét, és figyeljünk egymásra.

Nem rajongok a sablon dolgokért.

A "csináljunk-úgy-mintha" pedig közvetlen hányingert okoz, mégis, felül kell bírálnom eddigi álláspontomat - gyöngyszem a sárban effekt.

A tehetség, és a hangulat átadásának művészete nem egy földrajzilag kötött műfaj, sőt: éppen az idegen kultúrától "megfertőzve" válik teljessé. Ja igen, amiről eszembe jutott mindez.

Tucatnyi alkalommal hallottam-láttam ezt a nótát, de milyen a magyar ember: a lényegtelen dolgokat csak fél szemmel. Így fel sem tűnt, hogy nem egy Lipcsébe emigrált ír csapatról, hanem egy borsodi formációról van szó.

Hogy is fogalmazzak... öregszem, és engem is elért a South Park felett gomolygó sznob-felhő? Vagy egyszerűen jó amit csinálnak patkányék...

Meghallgattam az albumot - na jó, csak párszor, ne fenyegessen az unalomba fullasztás réme - és azt kell mondjam, jóféle ez. A Freedom különösen.

És Alexanderék ezernyóccázé' árulják. Kicsit emésztem még, és sok év után lehet hogy kibővítem a boltban vásárolt Roses, Bill és Hobo albumokat egy eredeti pattipatkány kiadással (igen, pattipatkány. neangolkudjunk)

Mégegyszer: ha ez már a sznobság, akkor se köpjetek. Vagy de, csak ne felém.

Csak idő kérdése, és kedélyes Esterházy felolvasásokat fogok tartani, modoros, és nevetésre kicsit sem ingerlő kiszolásokkal tarkítva. Majd akkor lehet köpködni, de ez még semmi :)

...az utóbbi időben. Pedig én ugyanolyan szorgalmasan és pontosan dolgozok, mint az elmúlt húsz évben. Nem is értem mi változott - nyilatkozta ez az orosz származású vízvezetékszerelő.

Tényleg, mi sem értjük...

Robert Capa - eredeti nevén Friedmann Endre Ernő - képei, a dunaújvárosi kiállítás keretében, június közepéig megtekintehetők.

Forrás: www.ica-d.hu/

A belépőjegy 1 000 Ft, az élmény megfizethetetlen.

( Háttér: hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Capa)

Farmville, nyomod.

Remek, úgy érzed tettél valamit, olyat amivel instant dicsekedhetsz is - dupla siker. 

Semmi gáz, kinövöd majd (vagy nem). Jó esetben lesz egy munkád, és saját életed, ami kitölti a napjaidat - a nélkül, hogy pótcselekvésekkel igazolnád a nagy semmit.

Nem az a baj hogy teszed, az hogy nem is érted, mi ezzel a gond. Stan és Kyle már tudja...

Te hiába is néznéd: röhögni nem tudsz rajta, így leszarozod, mégpedig Twitteren - mert az sokkal menőbb. Pedig a Youve Got 0 Friends tényleg karaj egy sztori volt, nekem elhiheted.

Tételezzük fel - csak a vicc kedvéért -, hogy valóban kinövöd. Mégis, a munkád/életed kevés lesz ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben, így beállsz valamelyik fantasztikus önmegvalósító brigádba ( mondjuk épp a Habitatba ), miközben a másod-unokatestvéred fejére rászakad a negyven éves panel. Úristen, hogy képzeled? Az egy alkoholista! - meg ugye elvette azt a lányt... az a nő... olyan kis izé. Igen, náluk is építhetnél egy új fürdőt, a srácaik ne a hatvanszor-száznegyvenben kuporogjanak - de az nem közösségi, ugye.

De az sem baj, ha nem koszolnád össze magad: elég ha dobod a kétkilót a koldusnak, ne feleslegesen ténferegjen a lámpánál. A nyugdíjas portás persze ránézésre is szegényebb - nem is szívesen köszönsz neki, inkább csak kötelességtudatból -, ahogy akkurátus falatokkal harapja azt a szelet kenyeret... de hogy neki adjál pénzt?

Ne már. Az olyan égő.

Csinálod továbbra is a semmit. Szörnyű lehet: minden nap önigazolást keresni, hogy elhidd, jólvan ez így.

Hogy én? Azt kérdezed én mivel vagyok különb? Hiszen itt írogatok - vagyis dettó, nem teszek semmit. Jól mondja Feró: én is egy kicsit.

Igazad is van, nyugodtan mondd ki: gonosz vagyok.

"De az igazság nem ez.Az igazság az, hogy te vagy a gyönge... és én vagyok a gonoszok zsarnoksága. De igyekszem xxxxxxx Nagyon igyekszem... Hogy én legyek a pásztor."

A pénztárcám már megvan hozzá.

Motorost gázolt egy türelmetlen autós a kaposvári vasúti átjáróban. Ekkor ijedtében visszarántotta a kormányt, és nekiment az előtte álló autónak is.

A járművek az átjáró tilos jelzése miatt várakoztak, ám az egyik autó vezetője - egy kadarkúti nő - nem akarta kivárni a szabad jelzést, hirtelen megfordult, eközben lökte fel az álló kocsisor mellett szabályosan, balról elhaladó motorost.

A kiadott közlemény szerint az autó vezetője ezt követően  visszarántotta a kormányt és nekiment a sorban előtte várakozó autónak, amely nekicsapódott az előtte lévőnek. A balesetben a 37 éves kaposvári motoros lábsérülést szenvedett, a férfit a mentők kórházba szállították. A baleset körülményeit a Kaposvári Rendőrkapitányság vizsgálja.

Eddig a hír.

Kérdés: ugyan hánymillióért kell még propagandát készíteni az ORFK-nak, hogy a magyar ember megtanulja (ami egyébként is dolga lenne) az aktuális, rá vonatkozó szabályokat?

UPDATE:

"...bmwr1200c: Az elütött motoros vagyok. Valóban száguldoztam, 30 km/h-val.
Kellett sietni, merthogy piros jelzés volt. Amúgy a régi kresz szerint is kikerülhettem volna balról az autókat,
az új kressz szerint ezt akár jobbról is megtehetem, (elég jól kioktattak a jogászok, s a rend őrei). Szerencsére zúzódásokkal megúsztam (csak a rendőrök unszolásának engedve ültem be a mentőbe, s hagytam hogy kórházba vigyenek). Az hogy nem lett
komoly sérülésem csak magamnak köszönhetem (23 éve motorozok, kb. 500 ezer km-vezettem, A,B,C kategóriás jogsi, PÁV vizsga) . Kb. 4 méterre voltam a hölgy kocsijától, amikor kitette az indexet, és ezzel egyött már
rántotta is ki a kormányt balra.A reakcióidő és a fékkésedelem (egy jó reflexű embernél) együttesen kb. 0.9 sec., ennyi idő alatt ilyen sebesség mellett kb. 7 métert
tesz meg a jármű. Beleszámítva az autó hosszát is (ugyanis ellenkormányoztam és így csak a bal első sarkát kaptam el),
látszik hogy esélyem sem volt,hogy megússzam a találkozót.
Minimálisat sikerült fékeznem, így kb. 10-15 km/h-val rongyoltam bele az autóba.Minden indulat nélkül jelentem ki,
pusztán a többi közlekedő védelmében: minden balesetet okozónak kötelezővé tennék egy pálya alkalmassági vizsgálatot,
(figyelem, reflex, reakcióidő stb.), aki alkalmatlan a közlekedésben való részvételre, az ne is legyen ott!..."

Ölelésben gazdag, gyönyörű napot mindenkinek.

És persze; Bill a király.

Ennyire azért nem rossz az a 9. hely, Gábor...

A korábbi évektől eltérően, a 2006-os túráink útvonala, időpontjai stb. mind hosszú hónapokkal előre le voltak szervezve. Nos ennek megfelelően, általában az utolsó nap derült ki , hogy szögmérővel rajzolt terveink fabatkát sem érnek, és olyan nincs hogy valami TÖKÉLETESEN SZERVEZETT. Ennek megfelelően hóesésben motoroztunk májusban, évszázados hidegrekord dőlt meg június elején amikor Szlovénia felé indultunk (volna) , és a már hagyományos, egész hetes Tátra-kerülésünk is majd' egy hetet csúszott. Utólag visszagondolva, valami gondoskodó angyal lehetett, aki sorsunkat terelgette, hiszen olyan hihetetlen véletlenek estek meg így velünk, amire sokáig emlékezni fogunk.

Hajnalban arra ébredünk, hogy kb. 20 centi víz állt a lakásban: a felső szomszéd csőtörése eltolja vagy 4-5 nappal a startot. Nem nagyon bánkódtam, a Kárpát-medencében tomboló viharok és özönvíz szerű esőzések valószínűleg pokollá tették volna a nyaralásunkat egyébként is - s hogy mennyire arra is csak később jöhettem rá.

Rá öt napra, hajnalban indultunk, a motor előző nap felmálházva, hibátlan napsütés, semmi forgalom, és hála a frissen átadott M6-os autópályának kimondottan jól haladunk. Kint már ismerősként üdvözöljük a pénzváltót, a benzinkutast, ebédre már a panzióban vagyunk.
Zdiarban szállásadónk, Mammi nagyon meglepődik: ezúttal nem foglaltunk nála telefonon szobát, így épp óriási munka közepére csöppentünk. A már említett esőzések, és az azt követő özönvíz, a Tátra északi lejtőjén összegyűlve, az udvar mögötti patakban próbált eljutni Popradig. A lenti szobákat mind elöntötte az ár , a 30-40 centis csermely több méteresre duzzadt, az éjszaka közepén ébresztették egymást a szomszédok a bajban.

Farakás, kerítés, kemping székek-asztalok: mind-mind pár utcával lejjebb kötöttek ki: a víz óriási munkát végzett. Épp a kedvenc alagsori szobánkat takarítják az öregek  - kis csalódás hogy 2 napig nélkülöznünk kell kedvenc "lakosztályunkat". Ebédelünk, sétálunk egy nagyot, de valami nem az igazi - nem érzem azt hogy kiszakadtam volna otthonról, a vállamon még az elmúlt napok-hetek súlya, nem alhatok kedvenc ágyamban, és nem látom az ablakból a Tátrát. Ez így nem stimmel.

Éjjel csurom vizesen ébredek. Hajnal kettő van, korom sötét az éjszaka. A szemem sem szokja a sötétet, Andi mélyen alszik , így nem kapcsolok villanyt.  Látom magam előtt a darabokra tört kerítés romjait, amit a víz vitt el három napja. Erről álmodtam: de álmomban mi is itt voltunk, és a ZZR... a szokott helyén - közvetlenül a kerítés mellett aludt. Aztán jött a víz.

Véletlenek? Ha nincs csőtörés otthon, a motorunkat a szomszéd utca patakmedréből halászhattuk volna ki pár nappal ezelőtt. Nehezen alszom vissza, aztán valahogy mégiscsak.

Reggel elindulunk, lőcsei és a szepes-váraljai látnivalókat néztük ki magunknak. Meglepődöm hogy nem motoroztunk még erre, az utak általános állapota ugyan romlott az előző évekhez képest, látszik hogy nem költöttek rájuk (kint is koncentrálnak erősen az EURO-ra) de ennek ellenére motorral sem vészes. Szép helyeken járunk, a 18-as utat felvesszük kedvenceink listájára.

Megmásszuk a várhoz felvezető dombot, kánikulai a meleg, pedig a Tátrában vagyunk, és még csak délelőtt 10 óra van. Visszafelé Lőcsén órákig csellengünk cél nélkül, jólesik a séta: olyan , mintha az ismert film elevenedne meg körülöttünk. A szégyen-ketrec, a gyönyörűen karbantartott épületek tökéletesen visszaadják a hangulatot, amit vagy 20 éve láttunk a filmvásznon.

Rájövök hogy soha az életben nem fogom tudni kimondani szlovákul azt hogy fagylalt (zmrzlina) , és ezzel a tanulsággal átvonulok a terasz túl végébe, Andi úgyis jobban vágja a keleti nyelveket - finom málna fagyit szerez nekem.

Délután fel a bakancs: a ház mögött elindulunk fel a Tátrába, jutunk-ameddig-jutunk alapon. Sötétedik már mire visszaindulunk a kijelölt ösvényen. Pár fiatal épp sátrat ver egy tisztáson, jó 4-5 kilométerre az utolsó háztól. Bátor gyerekek - gondolom magamban, túl sok a fura lábnyom hogy ilyenre vetemedjünk. Mint itthon utólag kiderül, épp hiúzok nyomát sikerült lefényképeznünk, alig pár méterre a sátorhelyüktől.

Este még sms-t kapunk Zsoltiéktól: nem bírják már otthon, holnap még melóznak, de délután csatlakoznak hozzánk. Enikő először indul (saját motorral) 100 km-nél messzebbre, szép túra lesz neki.

Ma megkerüljük a hegyet, és mellesleg bepakoljuk a gyalogtúrás kellékeket is - de valódi kitűzött cél nélkül indulunk neki a körnek. Útközben nem sietek, így van időm gondolkodni. Régóta azon agyalok, lehet-e, hogy ez a csodás hely, ahelyett hogy végleg bőrünkbe/lelkünkbe ivódna, esetleg érdektelenné, hovatovább unalmassá válik számunkra, miután tucatszor jártunk már itt? Talán ha nyugodtabb körülmények között jövünk ide, fel sem merül ez a gondolat - de így már Csorba tó környékén járunk, és én még mindig ezen töprengek. Lehet hogy az utolsó itt töltött nyarunk ez? Egy elénk figyelmetlenül kikanyarodó cseh sofőr térít magamhoz hirtelen, még épp időben.

Megállunk nézelődni, egy meglehetősen idős átlagéletkorú csoport tart épp a hegyre. Kérdezősködünk, magyarul válaszolnak a parkolóban - átöltözünk gyorsan (jól jönnek az óriási dobozok a ZiZi-n) és utánuk eredünk. Kezdeti lelkesedésünk alábbhagy, amikor alig tudjuk a lépést tartani egy órás kaptató után, a nálunk 20-30 évvel idősebbekkel. Mint kiderül tapasztalt gyalogtúrások, irigyeljük is őket. Bár mi lennénk ilyen kondiban majd 30 év múlva...

Már dél van mire felérünk, és nem hiszünk a szemünknek: olyan csodában van részünk, ami hosszú órákra ideköt minket. Talán pont elérhetetlensége miatt (kizárólag gyalogosan 4-5 órás fel-le mászással elérhető) ilyen tökéletesen szép, lenyűgöz minket az óriási sziklák közül kilépő gigantikus vízesés. Ahogy vissza indulunk, Laci barátunk küld sms-t  most indul Norvégiába 14 napra az új Bömbivel, plusz Kingával kiegészítve. Megbeszélünk Zdiar-ban egy találkát, közben pótoljuk elvesztett energiáinkat és délután hat óra felé a benzinkúton futunk össze vele.

Nagy útra készül, de mivel vagy 2 éve nem motoroztunk már együtt, van mit megbeszélnünk a kávé mellett. Csak az előtte lévő óriási távolság, ami miatt mégis tovább indul, egy félórás pihenő után. Enikő épp ekkor küldi az újabb üzenetet : Rétságon vagyunk, vagyis k...va messze! Éhes vagyok! Asszem megeszem a Zsolit, Pussz: Enikő.

Mi a Gorall vacsora után még sétálunk egyet , holland quad-osokkal akadunk össze fenn a hegyen. Gyorsan összeismerkedünk, kérdem tőlük hogy nem tartanak a büntetéstől , hogy tiltott helyen túráznak a gépekkel? - Milyen büntetés ? - kérdez vissza, azt mondja többször találkoztak a TANAP embereivel - mellesleg az erdészek is 500-as ATV-ket használnak - amíg normálisan motorozik az ember, nem zargatják őket.

Mivel a motoros túrák mellett, a quados túrázás is fontos része lett életünknek, örülünk az új információnak. Újabb adalék, hogy reggeli borús gondolataim elmúljanak az Öreg Hölgy (értsd: Tátra) kapcsán. Most jól vagyok , és pont.

Éjjel egykor szlovák telefonszám kijelzésével csörög a telefonom: először megijedek kicsit, aztán Enikő hangja nyomán leszek nyugodtabb. 20 perc múlva itt vannak, most épp egy éjjel-nappali áruházban vásárolnak vacsorát maguknak, és az áruház érmés telefonjáról beszélnek velünk. A háziak mélyen alszanak, én megyek kaput nyitni, a fáradt és átfázott motorosok gyorsan elmesélik a nem kevés eseményt az útról, és alvás.

Fenn a hegyen kanyargunk, Zsoltiék falják a kiváló kanyarokat, jól érezzük magunkat. A tegnapi gyalogtúrás élményre ráduplázunk, ezúttal ugyanabból a parkolóból, de most a jobb oldali ösvényen indulunk el, a Poprádi-tó irányába. Alig hatvan centis szikla párkányok belső szélén lépkedünk, ez alatt mellettünk a másik oldalon több tíz méteres szakadék. Beszerzek egy kendőt (értsd: lenyúlom Enikőét) a tegnapi enyhe napszúrásom ismétlését elkerülendő.

Újra kevésnek bizonyult kondíciónk és memória-kártyánk mennyisége is: a legszebb helyekért meg kell küzdeni, ezt végleg leszögezhetjük. Már jobban haladunk mint előző nap, kezdünk belejönni a mászás technikájába. Délben már újra az utat faljuk , a motorokat felkamerázzuk, lesz mit visszanézni havas téli estéken.

Leérve a hegyről Kotlina felé fordulunk, arra készülünk hogy szálláshelyünkön fújjunk egy rövidet. Ehelyett kiszúrok egy táblát, mely szerint gyönyörű cseppkőbarlang van a panziónktól alig 5-6 kilométerre. Még van egy óra az utolsó turnusig, belehúzunk mert még kb. 40 perc vár ránk gyalog a parkolótól a barlang bejáratáig. Két GoldWinges is épp akkor áll be amikor megérkezünk.

A Csorba tónál reggel váltott parkolójegyünk ide is jó, sőt engedékenyen a két motorra egy jegyet kellett csak váltanunk, újabb jó pont. Komoly emelkedőt kell megmászni, bent majd pihenhetünk - egészen lassú tempóban sétálunk végig a szebbnél szebb termeken. Aggtelek sem érdektelen kőhalmaz számomra, és Dobsina is szemet gyönyörködtető - de ez most nagyon tetszik. A napi utolsó turnusát kezdő csoportvezetővel ellentétben, mi egyáltalán nem bánkódunk a lassú tempó miatt.

Este Bryndzás haluskyt választunk, nem tudunk betelni vele. Egyszerűségében tökéletes étel. Utána komoly bulit csapunk, már kételyem sincs, hogy hamarosan újra visszalátogatunk ide. Ismét úgy telt el a nap, hogy eddig ismeretlen helyeken jártunk, pedig alig több mint 100 kilométert motoroztunk csak.

Közösen indulunk motorozni, végül Zsolti nem tud ellenállni: az egész héten csak bámult Lomnici csúcsra mindenképp fel akar jutni Enikő társaságában. Átszámítva több mint húszezer Magyar forint, de ez most hidegen hagyja. Menni kell és kész. Így ők elindulnak Lanovkázni, mi pedig egy az útikönyvben látott, 1800-as években épült vadász-kastélyt látogatunk meg a Lengyel határnál. Épp felújítják és átalakítják a helyet, ki is nézzük magunknak: ha elkészül, majd alszunk itt párszor. Hatalmas szarvas állománnyal bír az óriási birtok, reggel szívesen ébrednék hangjukra és látványukra is.

Közben Enikő hív : az egész heti ragyogó napsütés, egy pillanat alatt váltott ködfelhőre Lomnic körül, pont mikor elindultak volna felfelé. Bánkódnak is erősen, de ezért kár lenne felmenni, így ők is utánunk indulnak. Felcsapjuk a térképet, kiszúrjuk hogy Ólubló várát még soha nem láttuk, pedig egykori Magyar végvárként és határőrhelyként komoly jelentőségű, és nincs is messze. Az alsó parkolóban 150 koronát fizetünk a behajtásért, gyalogosan feljebb érve látjuk, hogy a vártól 20 méterre az étterem előtt ingyen parkolhattunk volna a motorokkal. Jó tudni.

Az eső pont akkor kezd cseperegni, amikor beérünk a várba. Helyi állatvédők épp sólymokkal és egyéb vadmadarakkal vannak jelen, meglátják arcunkon a csodálatot, gyorsan karunkra is ültetik a gyönyörű állatokat. Csekély adományunkkal viszonozzuk - kár hogy a miénk az első papírpénz a perselyben. A vár maga szinte teljesen ép ill. restaurált, öröm látni a gyönyörű szobákat. Szinte valódi időutazás, és ettől igazán különleges. Valahogy hitelesebbnek tűnik a többinél, a 16. századi építészet testközelből csodálható a falai között. (Eredetileg 1311-en épült, de 1553-ban tűzvész miatt építették újjá.)

Mi maradnánk még, de Enikő türelmetlen: ő inkább falná az utat a közben felszáradt szerpentineken. Ő is "fertőzött lett" - azt hiszem nem utoljára motorozott ezeken az utakon. Andit eközben elhúzni sem lehetne a várudvarból: egy barna mókus rohan szélsebesen felé az egyik fáról. Szíve szerint kiürítené a nagyobbik dobozt a motoron, és persze haza is hozná rögvest... A fauna-hamisítást elkerülendő lebeszéljük róla, ő pedig pár fényképpel kárpótolja magát az aranyos állatról. Hazafelé Poprad felé kerülünk, hogy a legszebb/legjobb kanyarokat beiktassuk - Enikő SRX 400-a talán életében nem kapott ilyen dőlés-szögeket, láthatóan nem csak mi élvezzük a csodálatos környezetet, és az előzékeny közlekedési morált.

Este olyan adag vacsorát fogyasztunk (ismét fillérekért) , hogy 2-3 órát sétálunk mire mindenki lefekvésre alkalmas állapotba kerül. Aztán ahogy eldőlök, azzal a lendülettel fel is ugrom az ágyból, holnapra még ki akarok eszelni valami újdonságot. Végül a Murányi-fennsík Nemzeti Park mellett döntök, és ez az egész hét egyik legjobb döntésének bizonyul.

Fél kilenckor már úton vagyunk, mindkét kamera felkerül a motorokra , bár mi már erős hendikeppel indulunk: az egész heti málha rajtunk, Enikőék egy-egy szolid hátizsákjukkal bátrabban falják a szűkös, de jól karbantartott utakat. Murány remek választás volt, az alsóbbrendű útnak jelölt összekötő szinte tükör simaságú. Most jól jönne a GPS , nem kevés helyen kell elfordulni, és a táblázottság hasonlóan rossz mint Szlovákia többi részén.

Zsolti előre megy, én stabilan utána, kb két kilométer múlva egyszerre nyúlunk a fékbe : rájöttünk hogy ez az irány nem jó nekünk... Ha már megálltunk megtudakoljuk, legközelebb hogyan is juthatnánk fel a murányi várba, aztán a határig egy gázon haladunk. Rájövünk, hogy a legszebb és egyben leggyorsabb utat találtuk meg hazafelé - nem is igazán értjük miért nem jártunk korábban az 531-esen.

Kiérve a parkból az 50-es úton már komoly fejlesztések folynak, a sok-sok falut jövőre már elkerülhetjük, ha sietnénk éppen. Zsoltiék a Mátra felé veszik az irányt a határtól, a legendásan finom Palóc-levest nem tudják kihagyni, nekünk még akad dolgunk reggelig, így gyorsan haza indulunk.

Ezzel a döntésünkkel megússzuk azt a hatalmas záport, ami Enikőéket a hazaindulásban gátolta végül (viszont lemaradunk a finom gőzölgő levesről), Eemondásuk szerint ők jártak jobban, nem csalódtak a sokadszor választott menüben. Mi már délután 3 körül otthon, marad időnk gondosan lemosni a motort, így hálálni meg meg, hogy hű társunkként kísért minket most is.

Rendhagyó módon, ez a túra nem hazaérkezésünk napján ért véget számomra, hiszen másnap reggel új gondolatokkal a fejemben ébredtem: rá kellett jönnöm, a Tátra - az Öreg Hölgy - hibátlan, a maga mivoltában. Nem egy szenvedélyes szélvihar, aki az első este lehengerel, de egy olyan társ, aki mindent tud - egy kicsit. Akire ha nyitott vagy, cseppenként tárja fel előtted tökéletes gyönyörűségét, még akkor is, ha gondolataidban hűtlen lennél hozzá.

Rajta nem múlik semmi, és most már rajtam sem.

Megtaláltam azt a harmóniát, amit oly sokan keresünk, akár egész életünkön át.