Régóta nyúztak már a többiek, legyen egy rövid beavató-túra is északi szomszédainknál.
| 1.nap : Dunaújváros �B.p. �Sahy �Donovaly �Csorba tó �Zdiar |
Bár a meteorológia esővel és hideggel riogatott, április 29-én verőfényes napsütésben álltunk a dunaújvárosi Shell parkolóban - és a kezdeti 5 fős létszám az utolsó pillanatban hét emberre módosult. Áron és barátnője (YZF750) Endre (Áron apja, Z750) Zsolti és Enikő (ZX-10) illetve mi ketten Andreával és a ZiZivel. Mindenki készült a várható hidegre, Endrét leszámítva: ő a JoeBar Team-et megalázó eleganciával vette fel legvékonyabb bőrnadrágját, a hozzá passzoló kabáttal párosítva. Mondanom sem kell, ennek még később lesz jelentősége..
Donovaly-ig eseménytelen volt az út, azonban a völgybe érve az addig sem túlzottan meleg átcsapott erős mínuszokba: mi felvettük az esőruhákat a téli motoros gúnyára, Endre pedig lefeszegette magát a Z-ről, hogy helyben-járással próbálja vérkeringését helyrehozni. Mire a Csorba tóhoz érünk, a hegy ködbe burkolózik. A hófödte csúcs, mely látványa idevonzott minket, egyenlőre várat magára. Mammi meglepődik mikor meglátja a pár elszánt motorost, szól az öregnek hogy hányja már el a havat a garázs elől (!) hogy be tudjunk állni. Elfoglaljuk a szállást, pár Becher mellett összeszokik a csapat és éjfél után jókedvűen vonulunk aludni.
| 2. nap : Zdiar �Zakopane �Morskie Oko �Zdiar |
Korán indulunk. Mi a már jól ismert árusokat és éttermeinket szeretnénk végigjárni, a többiek egyszerűen sodródnak a forgataggal, élvezik az újdonságokat. Meglepő módon kint futunk össze szintén Dunaújvárosban élő, de Lengyel származású barátunkkal: épp szabadságát tölti otthon. Nem kevés időbe telik, mire mindenkit összeszedünk, kb.fél kettő mire elindulunk a MorskieOko-hoz.
A lovas kocsi, mely felvisz a tengerszemhez nem olcsó: 5 főre közel húszezer forint, viszont a másik verzió -18 km gyalog- sem csábít túlzottan a motoros gúnyában. Egy bő fél órás út után felérünk, de ennél sokkal több mire el is hisszük hogy itt vagyunk, pláne hogy motorral. Több méteres hó buckákon mászunk át, és lépcső híján úgy csúszunk le az esőruhánkon a tóhoz. Egy helyi csoport épp ekkor érkezik: elöl harmincas körüli hölgy, alig bokáig érő nadrágban, nyitott papucsban és ZOKNI NÉLKÜL! Így tesz meg majd' húsz kilométert a méteres hófalak között. Punnyadtak vagyunk, nincs mese - és feljebb húzom a harmadik réteg ruhámon a cippzárt. A ködfelhő ekkor szinte megrendelésre eltűnik, nem győzünk betelni a hófödte hegy látványával. Délután öt körül indulunk csak újra motorozni.
A Kotlina-i étteremig gurulunk vissza, az itthon 'Legényavató' -ként ismert, kint Goral tálként elhíresült ételt választjuk mindannyian. Azaz Endre nem, mivel orvosa szerint nem bírja a benne lévő dolgok (fűszeres húsok, lecsó, torma, erős paprika, gomba) 90%-át. Aztán beleszagol, és úgy dönt ő meg az orvosát nem bírja és rendel egyet a közel félméteres tálból.
Este amíg mi a panzióban beszélgetünk, ő egy órás egészségügyi sétát tesz - ismét orvosát emlegetve...
| 3.nap: Zdiar �Poprad �Dobsina �Tornalja �Miskolc �B.p. �Dunaújváros |
"Hull a pelyhes fehér hó, baszódj meg Holle anyó" éneklem torkom szakadtából. A helyiek nem értik, nekik természetes májusban a hóesés. Nekünk, a motorok málházása közben extrém élmény.
Mondhatnám hogy micsoda buli, meg mekkora kihívás de nem: embertelen volt, ahogy a hó esőre váltott, és hol a tíz-húsz centis murván, hol az ebből kitaposott lyukakban motoroztunk át a hegyen. A téli sózást errefelé murvával/sóderrel váltják ki, és ennek nyomait a hegyekben bizony ezt még májusban is megtalálni.
Másfél órája jövünk már a kíméletlen terepen, a kormányt szorító a kezünk elzsibbadt, a kesztyűnk átázott. Itt megállunk pihenni: másfél óra alatt bő 50 kilométert haladtunk. K..va jó, már csak négyszáz van vissza. Endre már a parkoló melletti mélységgel szemez, Zsolti és Andrea a maradék ruhájukat próbálják felerőszakolni a náluk két-három számmal nagyobb motorosra. Nehezen szánom rá magam, de csak kimondom: nyeregbe, indulnunk kell. Nem aratok osztatlan sikert, a hangulatra jellemző hogy a máskor oly csodálatosnak látott Dobsina és Betlér mellett úgy suhanunk el, mintha ott se lenne.
A határtól viszont már szinte száraz úton jövünk, így Zsoltiék elcsábítják Áront és Endrét egy kis Mátrázásra, mi pedig Miskolcra ugrunk még be pár percre és tűz haza. Délután négykor már itthon csomagolom ki a vízhatlan tokból a fényképezőt és a kamerát, és akkurátusan vágok egy szelet füstölt sajtot a szintén friss importból származó szlovák sör mellé.
Így terülök el a gép előtt (szó szerint) és élem át újra az elmúlt három napot a feltöltött képeken és videókon keresztül.
Este negyed tíz: Motorhang, kürt, kinézek. Zsoltiék intenek a nyeregből: feljönnének, de nem bírnak. Szakadó esőben, hosszú pihenőkkel és szárítkozásokkal, tizenhárom óra alatt (!) tették meg a bő négyszáz kilométert. A Mátra most nem volt akkora élmény, mint ahogy tavaly nyárról emlékeztek rá. Nem tudják szavakba önteni a hidegnek és a fáradtságnak azt a fokát, amit átéltek. A motorokat még a garázsba sem viszik le: egyszerűen leesnek róluk a ház előtt és bevágódnak a forró vízzel teli kádba a negyediken. Itthon vannak, punktum.
Azt hiszem jó is hogy ennyi kép készült. Ilyen őrültségre úgysem vállalkoznánk még egyszer. Bár azóta a quad-hoz vettem egy melegebb téli gúnyát. Meg aztán ha májusra lenne egy endurónk a murvás szakaszokra...
